Karácsonyfadíszítő játék

Ezt a kis finommanipuláció- és figyelemfejlesztő játékot készítettem a karácsony előtti időszakra.

Az alap két telefontartó doboz volt, kb. 18cm magasak. Ezeket lefestettem, rápingáltam egy-egy fát, amire ollóval szúrtam lyukakat. A lyukakat segítségképp egy kis fehér festékkel körbe is festettem. Csillogós pom-pomokba félbetört fogpisztkálókat szúrtam és egy kis forró ragasztóval is megerősítettem. Ennyi. Jöhet a játék!

Jó ünnepi készülődést kicsiknek és nagyoknak!

Játékgyár

Elképesztő mennyiségű játékot gyártottam már iden szeptember óta. Új gyerekek, új igények... :) Néhányat most megmutatok, hátha valakinek inspirációul szolgál.

A kedvencem egy kisfiú kedvenc Youtube videója alapján készült játék. A feladat, hogy a vers alapján (amit én olvasok fel) kell az állatokat sorban a megfelelő színű házba tenni. A figurák is laminálva vannak és tépőzárral rögzíthetőek.

A következő játék egy olyan kisfiúnak készült, aki egyelőre nem beszél, de az órák nagyon érdeklik és egyszer már hallottam tőle, hogy tik-tak. A kinyomtatott, decoupage lakkal dekorgumira ragasztott órák egy formabedobó játék darabjai, egy persely-szerű doboz van hozzájuk.

Egy másik, kicsit nehezebb játék is készült ugyanezekhez az órákhoz, amiről nincs képem, de könnyen elképzelhető: Egy-egy laminált papírcsíkon az órák közül három szerepel, ezekre kell egyszerűen rátenni a megfelelő párjukat.

Idén sok csoportfoglalkozást tartok (erről egyszer majd írok bővebben), és ezeknek gyakori eleme a mondókázás, a nagy- és finommozgásos mondókák elmutogatása.

Egyik nagy kedvencem a következő:

Két kismadár ül a fán, egyik Péter, másik Pál.

Elszáll a Péter, elszáll a Pál,

Visszajön a Péter, visszajön a Pál.

Ezt úgy szoktuk játszani, hogy mindenki kap két kismadár ujjbábot (a képhez hasonló, ezeket sajnos nem én csináltam), ezeket emeli a vers szövegének megfelelően egyenként, majd szintén eldugja a háta mögé, majd előveszi. A végén még egy nagy csipogást is szoktunk rendezni.

Saját készítésű laminált bábjaim viszont ezek a macik, melyeket a mutató és középső ujjukat bedugva (nem könnyű, inkább a mutató és hüvelyk, vagy a két mutató szokott sikerülni) kell mozgani. Nyulász Péter aranyos versikéjét találtam hozzá, mely jól elmutogatható:

Éhes mackó

Cammog a mackó, emeli a lábát 
Ágak között, bokor alatt keresi a málnát 
Mézet is enne, mászik a fára 
De az öreg odvas fának letörik az ága 
Fenekére huppan, sajog keze lába 
Szomorkodik szegény maci: nem lesz vacsorája 

A következő egy egyszerű, akár színtanulásra is alkalmas formabedobó építőkockákból, a kép magáért beszél.

Van egy olyan kisfiúm is, aki a járműveket kedveli, neki egy korábbi játékomat gyártottam újra buszos-villamosos változatban. A szabály rendkívül egyszerű: felváltva pöckölünk az asztal szélére állított gyufásskatulyával, és amilyen képet sikerül pöckölnünk, olyat veszünk magunkhoz a középen lévő kupacból. Ezeket leggyakrabban csak magunk elé tesszük sorban, majd ha középről elfogytak, akkor ki-ki felolvassa a maga sorát, de más bonyolítás is kitalálható hozzá.

Gyógyítani az autizmust

Igen, a gyerekeim autisták.

Nem, nem szeretném őket "meggyógyítani", mert így tökéletesek. Mint ahogy így tökéletesek mások a balkezességükkel, vagy a homoszexualitásukkal. (Csak apró adalék, hogy mai tudásunk szerint nincs is semmi, amivel az autizmus elmulasztható, vagy megelőzhető lenne.)

Igen, igyekszem őket támogatni minden törekvésükben és segíteni képességeik kibontakoztatásában épp úgy, mint ahogy tenném ezt akkor is, ha történetesen nem lennének autisták.

Igen, újra és újra felkavar, amikor távoli ismerősem nyilvánvaló jószándéktól vezérelve megosztanak velem kamu gyógyítókról, csodaszerekről szóló cikkeket. Hogy az egyébként gondolkodó(nak hitt) ismerőseimnem sem tűnik fel, hogy egy noname oldalon dátum, aláírás és hivatkozás nélkül megjelent áltudományos cikk esetleg kamu lehet. Hogy a teljes gyógyulást ígérő csodaszer mindig gyanús! Hogy nem gondolkodnak el azon, hogy ha valóban előkerülne valami csodaszer az autizmus (a rák stb.) gyógyítására, akkor vajon miért nem erről szól minden hír? Akkor vajon miért nem írnak erről neves szaklapok? Akkor vajon miért nem harsogja teljes torokból az a sok-sok szakember (orvosok, pszichológusok, gyógypedagógusok és más segítő szakma képviselői), aki életét az autista emberek és családjaik segítésére tették fel? Mindannyian, kivétel nélkül(!) a világméretű autizmus lobbi lefizetett tagjai lennének???

Érzem, hogy az már irreális elvárás lenne, hogy az autizmus természete felöl nézve elgondolkodjunk, de hátha egyszer eljön majd ez a világ is. Ha adott egy genetikailag (is) meghatározott eltérő működés, akkor azt vajon hogy lehet szembenézéssel és rábeszéléssel megváltoztatni?

Jaj, emberek, könyörgöm, gondolkodjunk! Nem kell mindent elhinni, ami le van írva!

A szülőkkel való együttműködés autista gyerekeknél

Minden magára valamit is adó autizmussal foglalkozó szakember tudja, hogy a szülőkkel való együttműködés nagyon fontos dolog, hiszen minden szakirodalom említi, minden előadáson elhangzik, ráadásul még a szakmai irányelvekben is szerepel, pl. itt: "Ajánlás25 A szakembereknek folyamatosan és hosszútávon együtt kell működniük a családokkal az ellátás, oktatás, nevelés tervezésében. (erős ajánlás) [3, 4, 48, 62] A családdal való együttműködés a fejlesztés, támogatás, gondozás elengedhetetlen része. A fejlesztés sikerességének egyik alapfeltétele"

Aki kicsit elgondolkodik a dolgon, magától is rájön, miért annyira fontos ez. Az autista gyerekeknél nem ritka, hogy egészen másképp viselkednek otthon, mint a bölcsődében, óvodában, iskolában, ezért ha szakemberként jól akarok ismerni egy gyereket (ami a megfelelő fejlesztés szervezéséhez, tervezéséhez azért nem árt), akkor tudnom kell arról is, amit nem látok. Egy másik fontos tényező, hogy bár a fejlesztés a szakemberek feladata, bizonyos eszközök használatát, egyes technikákat, módszereket a szülőknek is el kell sajátítaniuk, hogy segíteni tudják gyermeküket a nap 24 órájában. Az már csak apró adalék, hogy az autista gyereket nevelő családok gyakran elszigetelődnek, a szülők mentálisan is kimerülnek, segítség híján pedig ezt a felnőttek és a testvérek is, vagyis az egész rendszer megsínyli.

Na jó, jó, de mit csináljunk akkor a szülőkkel? Elég ha néha elmondjuk nekik, mit gyakoroljanak otthon? Szerintem nagyon nem, pedig sokszor még ez sem történik meg. Elmondom én hogyan csinálom szakemberként, de nagyon kíváncsi lennék, másnak van-e még jó ötlete:

A kép nem saját, de a forrását sajnos nem találtam meg, de úgy érzem, nagyon ide illik.

• Az év kezdete előtt minden szülővel felveszem a kapcsolatot (én kör e-maileket szoktam írni, mert nekem is csak 24 óra egy nap), hogy tudják, mikor kezdek dolgozni, hogyan indulnak a fejlesztések stb.
• Ahogy alakul az órarend, azt is igyekszem mindenkivel egyeztetni, átbeszélni.
• Minden szülőt, aki nincs bent a fejlesztő foglalkozásokon megkérek, hogy beszélgessünk személyesen is. Ha ez nem megoldható (mondjuk mert a szülő dolgozik), akkor szoktam ajánlani a telefont, e-mailt. Igyekszem ezekben rugalmasnak lenni, hiszem, hogy én nyújtom a szolgáltatást, nekem kell igazodnom az igényekhez. 
• A személyes beszélgetések alkalmával mindig azt kérdezem meg először, mi most a helyzet otthon. Van-e valami nehézség, amivel épp küzdenek - ez a legfontosabb információ, hiszen amit a szülő problémaként jelez, azzal foglalkozni kell! Örömmel hallgatom a gyerekek otthoni ügyesedését, sikereit, az új kedvenceket (mesék, figurák, játékok) igyekszem beépíteni, felhasználni a foglalkozások során. Ezek a beszélgetések igen hasznosak, ha jól figyelünk. Bennem sokszor ilyenkor körvonalazódik, hogy mivel is lenne jó hangsúlyosabban foglalkozni, ill. képet kapok arról is, épp mennyire bevonható, terhelhető a család.
• Az év eleji beszélgetéseknél (vagyis inkább csak akkor, ha új nálam a gyerek) mindig elmondom, hogy a(z élethelyzetből adódóan) szülő nélkül tartott foglalkozások teljesen nyitottak, tehát ha a szülő, nagyszülő bármikor épp ráér, hogy egy-egy alklalmat megnézzen, akár bejelentkezés nélkül is örömmel látjuk. Ha erre sor kerül (azért a szülők jó fejek és általában nem bejelentés nélkül toppannak be), igyekszem utána egy beszélgetésre is sort keríteni (akár másik gyerek foglalkozásának a terhére is, ezek hosszú távon kiegyenlítődnek), hogy utána beszélgetni tudjunk arról, amit láttak. Értelme úgy lesz az egésznek, ha ők is megértik, mit miért csináltunk. Természetesn foglalkozásoktól függetlenül is bármikor lehet hozzám jönni beszélgetni, ezek (éppúgy mint az év eleji beszélgetések) nagyon továbbvivőek nekem is.
• Év közben minden foglalkozásról írok pár sort a szülőknek egy erre a célra bevezetett fejlesztő üzenő füzetbe. Igen, ez elég sok "plusz" munka, de nagyon megéri! Autista gyerekeknél (még a jól beszélőknél is) sokszor probléma, hogy nem tudják otthon elmesélni, mit csináltak, mit játszottak, így akinek nincs még naplója, ami alapján megoszthatná szüleivel az élményeit, ott legalább a szülő tudjon mi alapján kérdezni.
• A foglalkozásokon időről időre igyekszem fényképeket is készíteni, hogy a szülők lássák, mit csinál a gyerek, ezeket aztán e-mailben szoktam elküldeni. A fotók jó alapul szolgálhatnak otthoni beszélgetésekhez, így a nélkül, hogy erre külön felhívnám a figyelmet, máris olyan helyzetet teremtettem, melyben otthoni tanulás folyik.
• Az év során néhány alkalommal fel szoktam ajánlani a szülőklub lehetőségét is, ahol az aktuális szülőgárda igényeitől függően egy-egy témát járunk körül közösen (pl. az óvodaválasztás fel szokott merülni), vagy csak kötetlenül beszélgetünk egy kis tea és süti mellett. Ezekre az alkalmakra a bölcsődés gyerekekekkel foglalkozó kisgyermeknevelőket is meg szoktam hívni, akik szívesen jönnek is és így mindannyiunkban erősödik az "együtt dolgozunk" érzés.
• Volt már, hogy a gyerekeknek és szülőknek közös, kötetlen tornatermi játékot szerveztem (akkor még hozzáfértünk egy tornateremhez), idén pedig egy közös délutáni játszóterezés körvonalazódik.
• Az év során többször van, hogy a gyerekekről véleményt kell írnom (fejlesztési terv, vizsgálathoz csatolt pedagógiai vélemény, év végi értékelés stb.). Ilyenkor mindig a szülőknek mutatom meg először amit írtam (általában e-mailben elküldöm) és megkérem őket, hogy olvassák át és jelezzék, ha valami kimaradt, vagy ha valamit másképp látnak. Csak ezután küldöm el a főnökömnek ellenőrzésre, majd tovább, ha épp arra van szükség. Szerencsére sok szülő él ezzel a lehetőséggel és nem hiszem, hogy csorbulna a szakmai tekintélyem attól, ha a véleménybe beleírom, hogy ezt, vagy azt pedig otthon másképp látják, a gyerek másképp csinálja stb. A vélemény megosztásának másik előnyét abban látom, hogy míg beszélgetés közben könnyen elterelődünk, könnyű félreérteni amit mondok, a leírt szöveg azonban viszonylag objektíven mutatja, hogyan is látom a gyerek fejlődését egy adott pillanatban, min kell dolgoznunk. Szóval segíti a feldolgozást, támogatja a gyászmunkát (remélem).
• Nem volt még rá példa, de nyitott vagyok az ügyben is, hogy ha egy családnak otthon van szüksége segítségre (pl. egy segédeszköz bevezetésével, otthoni helyzetek megoldásával), akkor elmegyek és segítek, hiszen az a dolgom, hogy az egész családot támogassam a gyerek érdekében. 
• Ugyanígy igyekszem a szülőkön keresztül felvenni a kapcsolatot más fejlesztő szakemberekkel, vagy fejlesztő helyekkel is, ahova a gyerek jár. Ha szükséges, egyeztetjük az egyéni fejlesztési tervet is.
• A fent leírtakon túl is igyekszem keresni a lehetőségeket és bármilyen kezdeményezésnek örülök, legyen az a folyosón, vagy utcán összefutás, vagy épp egy e-mail váltás.

A fent leírtakat összefoglalva úgy is mondatnám, hogy igyekszem mindent, amit én tudok és ami befolyásolja a gyerek fejlesztését, fejlődését, hétköznapjainak alakulását, megosztok a családdal akkor is, ha nem lenne feltétlenül muszáj. És persze reménykedem abban, hogy "cserébe" én is hasonló őszinteséget és odafordulást kapok tőlük. Hiszem, hogy az eltérő fejlődésű gyermeket nevelő szülők és a velük foglalkozó szakemberek az egymás közti kommunikációval, érdemi közös munkával is azt a bázist erősítik, melyre a gyermek támaszkodni tud képességei kibontakoztatása érdekében.

Iskolai készülődés: Bepakolni a táskába

Ma láttam egy jó kis segítséget, amin a gyerek ellenőrizheti, mindent bepakolt-e a táskájába. Ez az. És valljuk be, egy ilyen kis pipálhatós lap bizony jól jön majd szeptembertől, hogy kevesebb munkánk legyen nekünk. Elkészítettem ebből a saját, magyar nyelvű verziónkat, íme:

Az alsó üres sor az év közben felmerülő egyebeknek maradt szabadon.
A szerkesztés igen barkács (Wordben csináltam), így viszont könnyen át lehet írni, szóval aki szeretné, szóljon és szívesen elküldöm.

A nyúl viszi? Avagy ki dönt, a gyerek, vagy a felnőtt?

Sokszor látom mostanában a vívódást kisgyermeket nevelő anyukák arcán, és néha ki is mondják szavakkal: rászóljak a gyerekre, vagy nem? Ha nem akarja azt csinálni, amit kérek tőle, mit tegyek? Hogyan neveljem? 

Tényleg pici, 2-3 éves gyerekekre gondolok, főleg róluk szeretnék írni, de az elvek persze a nagyobbakra is igazak.
Én magam alapvetően azzal a nézettel értek egyet, amit ma talán divatosnak is tekintünk, hogy nem kell a gyereket őrmester módjára idomítani, egyszerűen figyelni kell az igényeire, kövteni kell a fejlődését, ott lenni, együtt lenni vele, hagyni, hogy ő maga fedezze fel a világot.

DE vannak dolgok, amikben mégiscsak a felnőttnek kell döntenie, ezzel megszabva a kereteket. A keretek fontosak, hiszen ezek adják a biztonságot, a támaszt a továbblépéshez, a gyerekek pedig úgy tudják megtapsztalni őket, hogy olykor beléjük ütköznek. Vagyis mindig vannak konfliktusok, de ne féljünk ettől! Ha egy gyerek háromszor, négyszer ugyanabba a falba ütközik, legközelebb már tudni fogja, hogy ott van és hiába próbálkozik. Ha viszont nincsenek falak, akkor teljes bizonytalanságban tapogatózik, mert nincs mire támaszkodnia.
Hogy mire is gondolkok kornkrétan? Melyek azok a helyzetek, mikor kedvesen, de határozottan, nem csak magyarázva, de akár megfogva, szelíd erőszakkal odébbtessékelve a gyereket meg kell húznunk a határokat?

• Mindenkinek egyértelmű, hogy ilyen helyzet, ha a gyerek az autók elé szaladna, vagy épp a mély vízbe készül beleugrani. Ilyenkor a felnőtt közbelép, azonnal megfogja, megállítja, csak aztán magyaráz.
• Vannak akiknek kevésbé egyértelmű, pedig egész hasonló, hogy dönthet-e arról, hogy beveszi a felírt gyógyszert, hogy engedi-e bekötni magát az autóban a gyerekülésbe, hogy akar-e elmenni az orvoshoz. Nem, ezekben a helyzetekben sem dönthet a gyerek, mert az életéről, az egészségéről van szó. Legjobb ha gyorsan cselekszünk és tétovázás nélkül tesszük amit tenni kell, így a gyerek könnyebben megérti a határokat.
• Fontos tanulási helyzetek még azok, mikor valaki másnak okozna kárt, vagy fájdalmat a gyerekünk. Pl. kiveszi a másik gyerek kezéből a játékát, vagy rászórja a homokot. Ilyenkor nekünk, szülőknek kell határozottan rászólnunk, és ha kell fizikailag is segítenünk őt abban, hogy hogyan viselkedjen (megfogni a kezét és visszanyújtani vele az elvett lapátot). Ha már érti, akkor azt is kérhetjük, hogy bocsánatot kérjen, hiszen szeretnénk, ha felnőttként is tiszteletben tartaná majd mások érzéseit, igényeit stb.
• Vannak azok a dolgok, amiben azért nem dönthet egy gyerek, mert egyszerűen még nem tud, hiszen nem látja át a helyzet minden aspektusát. Ne terheljünk egy kisgyereket akkora teherrel, amit nem bír el! Nem tud dönteni arról, hogy akar-e bölcsődébe, vagy nagymamához menni, vagy nem. Nem tud dönteni arról, hogy hazafelé legyen-e bevásárlás (ha e nélkül nincs mit enni vacsorára). Nem dönthet arról, ki jöjjön érte a bölcsődébe (ha mi már úgyis tudjuk, hogy a családi logisztika miatt az egyik könnyebben megoldható, mint a másik). Nem választhat, hogy mit kér vacsorára (ha mi már úgyis tudjuk, mi az ami egészséges és amit szeretnénk, ha enne).
• Sok olyan szabály is van, ami családonként eltérő lehet, de fontos, hogy nem kell mindenben alárendelnünk magunkat a gyereknek, neki is segítség, ha kimondjuk és kezdettől, alkudozás nélkül betartatjuk, ami nekünk fontos (pl. ha nem szabad Anya táskájába belenyúlni, vagy Apa telefonjával játszani, bizonyos fiókokat kihúzogatni stb.).

Miközben határokat szabunk, mindig tartsuk észben, hogy ez nem a mi érdekünk, hanem a gyereké. Fontos, hogy tudja azt is, hogy akármilyen butaságot, vagy nekünk épp nem tetsző dolgot csinált is épp, és bármennyire haragszunk is, akkor is szeretjük őt. Soha ne fenyegessük azzal, hogy nem, vagy kevésbé fogjuk szeretni, ha ezt vagy azt teszi, hiszen később is szükségünk lesz a feltétlen bizalmára. Tudnia kell, hogy bármit tehet, bármit elmondhat, mi akkor is mellette állunk (pl. mikor kamasz lesz).

És akkor mégis hogy fogja a gyerek megtanulni, hogy ő is dönthet, az ő szava is számít? Millió helyzet van erre is, mert igen, ez is nagyon fontos tanulás!

• Dönthet pl. arról, hogy mivel és hogyan játszik. Nem kell elvárnunk, hogy azonnal ugorjon, ha megcsillantunk valamit, ami szerintünk érdekes, vagy nem kell, hogy az egyes játékokkal pont rendeltetésüknek megfelelően játsszon. Ha a szőnyeget takarónak használja, az teljesen rendben van, de ha a Montessori torony karikáit még nem sorban húzza fel, vagy a válogatós játékban még nem csoportosít színek szerint, akkor sem kell kijavítanunk. Én azt gondolom, hogy ha egy ekkora gyereket bármilyen foglalkozásra, vagy fejlesztésre hordunk, ott sem kell mindenáron minden felajánlott játékon végigeröltetni. Ebben az életkorban még nincs kialakult feladattudat és a foglalkozást vezető felnőtt dolga, hogy olyasmivel kínálja a gyereket, amit szívesen elfogad, ill. csak nagyon finoman feszegesse a határokat.
• Dönthet arról, hogy éhes-e, mikor épp ebédelünk, vagy hogy mennyit eszik. Sok szülő kétségbeesik és elkezd könyörögni a gyereknek, ha csak egy-egy falatot eszik, de ha jól belegondolunk, egész biztosan nem fog éhenhalni a 2-3 óra múlva esedékes következő étkezésig. (Persze ez csak akkor igaz, ha alapvetően rendben van a gyerek étkezése, viszont ha nincs, akkor forduljunk szakemberhez!)
• Bizonyos határok között dönthet arról, hogy milyen ruhát vesz fel, választhat pl. két évszaknak és alkalomnak megfelelő lehetőség közül, ha neki ez fontos.
• Egy kislány dönthet a napi hajviseletéről, pl. hogy 1 copf legyen, vagy 2, gumi legyen benne, vagy csatt.
• Ha van ilyen lehetőség, dönthet arról is, hogy a két-három közeli játszótér közül, melyikre menjünk délután és ott mit és milyen sorrendben próbál ki.
• Felkínálhatunk neki lehetőségeket az étkezések alkalmával is, de itt is legyenek keretek. Pl. választhat két köret, vagy két zöldség közül, de nem ehet csokis kekszet a főzelék helyett.

Lehet, hogy nem egyszerű megtalálni az egyensúlyt, de érdemes (magunkban is) foglalkozni vele!

Nyár, nyaralás, struktúra

Korábban írtam már erről, de sajnos a régi bejegyzések nem mind elérhetőek, vagy épp a képek nem látszanak. Szóval most újra!

Itt a nyár. És a legtöbb autista gyereknek, akik év közben hétfőtől péntekig meglehetősen kiszámítható módon óvodában, iskolában vannak, ráadásul ott állandó napirend szerint telnek a napok, ez bizony elég nehéz időszak. Saját tapasztalatom szerint főleg az átállás, vagyis a szünet eleje. Ilyenkor hol ez vigyáz a gyerekre, hol az, hol megyünk valahova, hol nem, hol korábban kelünk, hol később... Teljes kiszámíthatatlanság.

Érdemes hát jó előre készülni és felkészíteni a gyereket is (ha lehet), ne érje váratlanul a dolog.

Azoknak akik életkorukból, vagy sérültségükből fakadóan még nem értik a képeket, érdemes a különböző helyszenekhez (pl. óvoda, otthon, nagyszülők stb.) egy-egy tárgyat társítani. Reggel felkeléskor ezzel a tárggyal lehet jelezni, mi is várható aznapra. Ha a gyerek már ügyesebb és érti, akkor ezeknek a tárgyaknak a másolatát (vagy kicsinyített mását) akár egy hétre előre is ki lehet rakni.

Ugyanez a hetirend képekkel is működhet és év közben is jó szolgálatot tesz: mutatja, mikor kell bölcsődébe/óvodába/iskolába menni és mikor nem, ill. azt is, melyik nap milyen különóra, vagy más program várható. A hetirend az egyik kedvenc eszközöm, szülőként is könnyen, viszonylag kevés energiabefektetéssel működtethető és sokszor csodákat tesz. Számos viselkedésproblémára megoldás lehet, pl. amikor vasárnap reggel a gyerek áll az ajtóban és ordítva követeli, hogy menjünk az X nénihez a bölcsődébe, vagy amikor napi 100x megkérdezi, mikor lesz már az ilyen-olyan különóra az iskolában.

Hasonlóan jó szolgálatot tesz nagyobbaknál egy naptár, vagy határidőnapló, de akár a google naptára is, ha azt bármikor meg tudja nézni.

A mi első nyári programokat tartalmazó naptárunk így nézett ki:

Mi idén arra a négy hétre, amit hét közben a nagyszülőknél töltenek a gyerekek külön kis lapot készítetünk, amit ki-ki kiszínezett magának: ebbe beleírtuk, hogy melyik héten melyik nap és kivel jönnek, ill. mennek a fiúk. (Persze mindenkinek azt érdemes beleírnia, ami az ő gyerekének a fontos.)

Mikor nyaralni megyünk, többnyire alaposan felkészülünk a tervezett programokból. Korábban mindenhez készítettünk képet is, hiszen kellett a mobil napirendbe, amit mindig magunkkal vittünk.

Mióta mindkét gyerek megbízhatóan tud olvasni, már arany életünk van. Itthon közösen nézegetünk képeket a neten, tervezgetünk. Többnyire fellistázzuk egy papírra, mi mindent szeretnénk majd csinálni/megnézni, aztán már ott a helyszínen döntünk arról, mi melyik napon legyen és szépen pipálgatunk a listán. A napirendet meg ceruzával írjuk papírra.

Így nézett ki a tavalyi nyaralásnál a hűtőnk fala: Felül a buszmenetrend, bal alul a napok (délelőtt és délután rovattal), ahova menet közben írogattuk be a dolgokat, jobb oldalon a képes az összes előre felkutatott programlehetőség a választáshoz, alul egy nem témába vágó ivós táblázat, erről írtam már korábban itt - már nem használjuk, beépült.

Ez egy régebbi nyaralós kép, ahol annyi példányban kinyomtattuk a szállás képét, ahány napra mentünk majd a megérkezéskor (gyurmaragasztóval) kiraktuk a szekrényre. Esténként egyet mindig levettünk, így mindenkinek egyértelmű volt, mennyi időt töltünk még ott. Az alatta lévő lapon egy a fentihez hasonló, csak más stílusú és kevesebb elemből  álló "programválasztó" látható.

Idén a nyár itthon töltött napjaihoz (lesz bőven és mi nagyon szeretjük) készítettünk egy "Nyári terveink" lapot: Egy sima fehér papírt felragasztottuk a szekrény oldalára, erre írogatjuk, amikor eszünkbe jut valami a "hű, még ezt is kéne csinálni a szünetben" témában. Szépen gyűlnek, de már pipánk is van ;)

A nyaralásaink végén most már két éves kedves hagyományunk, hogy értékeljük az egyes programokat: felírjuk papírokra, mi mindent csináltunk az elmúlt napokban és mindenki szavazhat. Kiosztunk fejenként x darab pénzérmét, vagy bármi mást és azt ki-ki oda teszi, ahova szeretné. Így alakul egyéni és közös rangsor is. A fiúk nagyon szeretik és nekünk is jó visszajelzés.

Mikor hazaértünk a nyaralásról a magunkkal hozott kis ereklyéket, jegyeket, prospektusokat felhasználva készítünk az én könyvekbe egy-két oldalnyi emlékeztetőt. Ez segítség a későbbi felidézéshez. (Most már függetlenül attól, hogy naplót épp használunk-e.)

Jó nyaralást, kreatív készülődést mindenkinek!

Könyvajánló

A könyvhétre jelent meg Lizanka önéletrajzi könyve.

Lizankát az Autista Vagyok videócsatorna egyik "sztárjaként" ismerhetjük sokan és az, hogy most könyvet is írt, megint valami korszakalkotó, hiánypótló dolog. Több autista felnőtt (nő) ragadott már tollat (billentyűzetet), hogy a saját életéről meséljen, de magyar még egy sem. Lizanka ezzel Temple Grandin, Donna Williams és Gunilla Gerland nyomdokaiba lépett, mi pedig örülhetünk az ismerős helyszíneknek és a Volán busznak. :) 

A könyve jellegéből adódóan rendkívül személyes, csodálom is Lizankát a bátorságáért, hogy így ki merte tárni a nagy nyilvánosság elé élete intim pillanatait, gondolatait, megéléseit. És ez persze egyben a könyv egyik varázsa is. Miközben olvastam, gyakran volt olyan érzésem, hogy ebben, vagy abban a dologban éppenséggel hasonlítunk Lizankával, máskor pedig épp ellenkezőleg. Megerősítést nyert bennem a mindenki másképp egyforma közhely. (Lehet bennem ezt még erősíteni vajon?)

A másik varázs (mármint a könyvé), hogy úgy tűnik, Lizanka soha nem ítél el senkit, soha nem neheztel. Még olyankor sem, amikor az olvasó is úgy érzi, most aztán tényleg joggal lehetne mérges.

A könyv igen olvasmányos, a legnagyobb tanév végi hajtásban is kiolvastam pár nap alatt, ajánlom hát bátran mindenkinek, akit érdekel egy személyes és megrázó emberi sors, vagy történetesen az autizmus.

Köszönjük, Lizanka!

Így autózunk mi

Mindig vannak a bölcsiseim között olyan autista gyerekek, akik szívesen játszanak autókkal, és az sem ritka, hogy ez a játék rendkívül sztereotíp: az autók felsorakoztatása, szín szerinti válogatása, vagy szemmagasságban való tologatása a leggyakoribb.

Sokat gondolkodom azon, hogyan tudnám ezeket a játékokat finoman olyan irányba terelni, hogy egyrészt változatosabbak legyenek, másrészt a főszerep ne az autóké, hanem a játszótárssé (kezdetben az anyém, később majd akár a társaké) legyen.

Először természetesen én szoktam bekapcsolódni a kisgyerek játékába: egy másik autóval ugyanazt csinálom, amit ő (tolom, és ha nem zavarja, megyek utána, megelőzöm stb.), vagy megpróbálok részt venni a felsorakoztatásban (én is teszek egy-egy autót, vagy később akár felváltva teszünk) a nélkül, hogy megváltoztatnám a szabályt. Az is be szokott válni, hogy mondom az autók színét, vagy típusát (kamion, rendőrautó stb.). A többedik játéknál a gyerekek már maguk adják a kezembe az autót, vagy rámnéznek és várják, hogy én következzem.

Következő lépésként megpróbálok valami kis újdonságot, változtatást belevinni a játékba, pl. az autók másfelé kanyarodnak, máshova állnak, vagy felmennek egy emelkedőn, majd leugratnak (ennek mindig van valami vicces hangja, hogy érdekesebb legyen), vagy leesnek, felborulnak és segítségért kiabálnak, a gyerek, vagy egy másik autó pedig megmenti, megfordítja őket.

Sajnos én sem a szerepjátékok közbeni kreativitásomról vagyok híres (de tanulom ám! :)), úgyhogy úgy éreztem, nem csak a játszótársaimnak fog jól jönni, ha készítek valami kis eszközt. Parkolóm már van, így adta magát az autómosó és a benzinkút. És igen, új, izgalmas dolgokat tudunk most játszani, pl. hogy az autók beleragadnak a sárba, majd elmennek lemosatni, megtankolnak. És persze sorban állnak az autómosó előtt :)

A benzinkút pisztoly része forró ragasztóval készült a zsinórra, így tényleg vissza lehet tenni a benzinkúton lévő lyukba. (Hajrá finommanipuláció fejlesztés! :))

Ja, természetesen az autómosónak és a benzinkútnak is van hangja!

Véletlenül tudtam meg, hogy az egyik kisfiúm, aki épp az inspirációt adta, mert sokat emlegette, hogy "az autó bemegy az autómosóba" fél tőle, így most két legyet egy csapásra, hátha a félelmeit is sikerül kicsit oldanunk a sokszori lejátszással.

Még régebben volt pár autós játék itt és itt.

Én-könyv újra

Korábban írtam már erről a témáról, akkor főleg a saját fiaimmal kapcsolatos tapasztalataimra támaszkodva. Azóta viszont sok más gyerekkel is készítettem én-könyvet, jellemzően 3 év körüli bölcsődésekkel. Az, hogy egy kisgyerek beszéljen, nem feltétel az én könyv készítéséhez, az viszont igen, hogy felismerje magát és másokat (személyeket, tárgyakat, helyszíneket) fényképen.

Az, hogy miről szól az én-könyv, hogy mi kerül bele, elég egyéni, főleg attól függ, hogy az adott kisgyereknek mi épp a nehéz, mi a célunk egyáltalán az én-könyv bevezetésével és persze az is, mennyit ért a felolvasott szövegből (szavak, vagy mondatok).

A bölcsődéseknek általában egy kis alakú fényképalbumot szoktam kérni, amibe becsúsztathatók és szükség esetén akár cseréletők a képek. Ez elég tartós és a mérete miatt a gyerekkézben is jól elfér.

Egy oldalra mindig csak egy (ritkábban kettő, valamiért összekapcsolódó) kép kerül.

Kb. ilyenek szoktak benne szerepelni sorban (persze nem mindenkinél minden, és főleg nem egyszerre!!! Szép lassan lehet bővíteni.):

• Ez vagyok én, a nevem...
• ...éves vagyok
• Fiú vagyok/lány vagyok.
• ... színű a hajam.
• ...színű a szemem.
• Ő az anyukám, (a neve...)
• Ő az apukám, (a neve...)
• Ő(k) a testvére(i)m. (Nagymama, egyéb fontos és közeli rokonok,akikkel naponta találkozik.)
• Ő a kutyám/macskám stb.
• Itt lakom (cím)
• Itt szoktam aludni/ez a szobám.
• Ez a kedvenc alvós állatom/játékom (ha van).
• Ezt szeretek játszani (otthon, játszótéren, apával/anyával)
• Ez a kedvenc ételem/italom/ruhám/játszóterem (bármi, ami fontos neki)
• Ezt a ... nem szeretem (ezzel óvatosan, ne pont itt erősítsünk rá arra, amit esetleg később szeretnénk megszerettetni ;))

• Ide járok bölcsődébe/óvodába. (esetleg a csoport neve)
• ...a jelem.
• Itt szoktam enni/aludni/játszani/pisilni...
• Ezt szeretem csinálni a bölcsiben/oviban.
• Ezt nem szeretem... (l. fent)
• ... a gondozónéni(ei)m/óvónéni(ei)m.
• ... a barátom/...-al szeretek játszani.

• Itt jöhetnek pl. szabályok is, ha a gyerek érti, és ha ezzel szeretnénk dolgozni (óvatosan és egyszerre csak egy-egy). Olyanok, amiket meg akarunk tanítani. Pl.: "Nyáron rövidujjút hordok, ősszel felveszem a pulóvert." vagy "Szeretek motorozni. A motort néha odaadom más gyereknek is."
• Szerepelhetnek benne a gyerek már megtanult ügyességei, pl. "Már egyedül fel tudom venni a cipőmet." "Már tudok a WC-be pisilni."
• Folyamatban lévő tanulási helyzeteket is meg lehet támogatni egy-egy fotóval: "Most tanulom egyedül kifújni az orrom."
• Az én-könyv remek terep az intézményváltásra való felkészítésre. Több egymás utáni képen bevezethetjük pl. az ovit, így: "Szeptembertől a ... óvodába fogok járni." "A ... csoport lesz a csoportom." "Az óvodában ... lesz a jelem." "... néni lesz az óvónénim." "Az óvódában lehet majd... játszani" "Ha ovis leszek meglátogathatom majd ...-t a bölcsődében." Minél több kisebb-nagyobb információt és képet sikerül összeszednünk az óvodáról, annál zökkenőmentesebb lesz a váltás. Saját tapasztalatom, hogy ezzel nem érdemes nagyon előre készülni, inkább csak az utolsó találkozások egyikén, vagy akkor, mikor már nem jön többet bölcsibe (aztán otthon még nézegethetik), mert a majd szeptemberben dolog elég megfoghatatlan és esetleg a várakozás is kelthet feszültséget.

• Ha eljutunk idáig, nagyon fontos megjeleníteni az érzelmeket is, pl. Örülök, amikor..." "Szomorú vagyok, amikor... Ez rendben van." Mérges vagyok, amikor... Ez rendben van." Ha el tudunk csípni fotót a gyerekről, az a legjobb, de a neten is keresgélhetünk vidám/szomorú/mérges arcú embereket. Nagyon fontos, hogy a gyerekek megtapasztalják a saját érzelmeiket és soha ne kapjanak olyan reakciót, amely ezt tiltja ("Ne legyél mérges!") Mindenkinek joga van rosszul érezni magát, vagy haragudni a világra. Azt viszont lehet tanítani, hogyan lehet és hogyan nem lehet (inkább az kerüljön be, amit igen) ilyenkor viselkedni. (nagyon egyénreszabottan). Pl.: "Ha mérges vagyok, püfölhetem a fotelt" (Ez persze már az én-könyvön kívül is komoly tanítási helyzet, nem elég "elmondani".) Ide kerülhetnek a problémás viselkedések kapcsán esetleg mások érzései is: "Ha valakit megrúgok, az fáj neki." (a mit tegyek helyette is legyen ott).

Én legtöbbször fotókat, internetről gyűjtött képeket használok az én könyvbe, de lehet rajzolni is, vagy a gyerekkel rajzoltatni, ez a négy oldal úgy kerül majd be egy kisfiú én-könyvébe, hogy fejlesztési helyzetben kiszínezi majd a megfelelő részeket (a gyertyákat, a kisfiút, a figura haját és szemét).

Biztos rengeteg ötlet van még, most ezek jutottak eszembe, remélem, segítettem!

A múltkori bejegyzásben is írtam, de most is szeretném hangsúlyozni, hogy az én-könyv szerintem alapvetően családi műfaj. El lehet kezdeni az óvodában, bölcsődében, iskolában, de jó, ha a család is be tud kapcsolódni, vagy át tudja venni.

És végül egy ajánló: Az FSzK szervezésében nemrég újra volt (és gondolom, még lesz is) képzés, az Ö.T.V.E.N. című programhoz, ami egy az én-könyvhöz nagyon hasonló elemeket használó önismereti (+ társas viselkedés, egészségnevelés, nagy hangsúllyal saját autizmus és szexualitás) munkafüzet, tananyaggyűjtemény. Elsősorban pedagógusoknak, gondozóknak hasznos, de nekik nagyon ajánlom!

5 dolog, ami 6 és ami nem igaz

Van itt ez a cikk, ami ugyan nem friss, de valamiért újra(?) felkapta a FB népe.

Kitűnő apropó a közös szomorkodásra, másra mutogatásra és magunk sajnálására. De kinek jó ez? Én személy szerint (bár nem akarok rózsaszín képet festeni és igen, sokszor ütközöm nehézségekbe a két autista gyerekemmel) egyetérteni sem tudok vele, akármilyen jól esne is.

"1. Az Esőembernél megáll a történet, a társadalom ennél többet nem nagyon akar tudni a dologról"?

Nem ezt tapasztalom. Látom és nap, mint nap élem, hogy az emberek többsége nagyon keveset tud az autizmusról és ebben a kevésben is nagyon sok a sztereotipia és a tévhit, de mit várunk tőlük, ha mi magunk is (Vajon a cikk írója is szülő? Még a neve sem derül ki.) az autisták "bezárult világáról" beszélünk. (Micsoda hülyeség! Az én gyerekeimnek és még sok más gyereknek, akiket ismerek nincs bezárult világuk!) Én azt látom, hogy az emberek kedvesek, megértőek, segítőkészek és érdeklődőek. Még akkor is, ha sokszor nehezen értik meg, miről is van szó, vagy hogy lehetne segíteni. (És sokszor mi szülők is nehezen értjük meg, ebben nincs semmi különbség.)

"2. Az óvodák és az iskolák nem szívesen foglalkoznak integráltan ezekkel a problémás gyerekekkel"?

Nem hiszem, hogy az óvodák és az iskolák jó szándékával lenne gond, bár persze nyilván vannak alapvetően befogadóbb szemléletű vezetők és pedagógusok és olyanok is, akik ha tehetik, kerülik  a kihívásokat. Ma Magyarországon még sok intézménybe nem vesznek fel autista gyereket, de ennek legtöbb esetben az az oka, hogy egyrészt nincs tudásuk az autizmusról és ezt tudják magukról (mennyivel rosszabb lenne, ha nem tudnák), másrészt félnek, hogy a nem tudásukkal kárt okoznak az autista gyereknek, vagy a társaknak. Teljesen jogos emberi magatartás félni az ismeretlentől, nem? És reméljük, egyszer eljön az idő, amikor lesz annyi autizmushoz értő szakember, hogy ezeknek az elesett, de jó szándékú pedagógusoknak is tud majd segíteni.

"3. A szülő csak magára számíthat, sem a közösség, sem az állam nem segít"?

Egyrészt valószínűleg szülője válogatja, másrészt azért vannak az objektív tények is. Autista gyerekek után jár némi emelt anyagi juttatás (ez az állam hozzájárulása, van amire elég, van amire nem), de segítséget kaphat az ember szülőklubokban, vagy képzések formájában olykor még ingyen is (pl. itt) Mellesleg azért ott van az ember családja, vagy a maga válogatta barátai is. Mint közösség.

"4. Az autizmusnak nincs médiaértéke"?

Nekem épp az megdöbbentő, hogy mennyire van! Sokszor már a csapból is az autizmus folyik, naponta jelennek meg a (változó színvonaló cikkek. (Aki nem hiszi, pörgesse végig jelen blog FaceBook oldalát - tény, hogy ide csak az általam jónak tartott cikkek kerülnek fel, szóval erősen szűrt válogatás. ;)) Mellesleg az utóbbi években már nem tudok elmenni szakmai továbbképzésre úgy (nem autizmus témájúra, persze!), hogy ne kerülne szóba a téma.

"5. Az autizmus sok pénzbe kerül"?

Mi nem? Melyik gyerek különóráira nem költenek vagyonokat a szülők? Hogy ezt épp fejlesztésnek és nem szakkörnek hívják? És? Az utazás történetesen erősen támogatott kiadás: a helyi járatokon ingyen utaznak az autista gyerekek és kísérőik(!), a helyközieken 90% kedvezménnyel. Ha valaki másik településre hordja iskolába, óvodába, vizsgálatra a gyerekét, az még kilométerenként számított utazási támogatást is kap. (A juttatásokról bővebben írtam pár éve itt.) Személyi segítő: sajnos még kevés az igazán jó intézmény és sok helyen nincs szaktudás, de szilárd meggyőződésem, hogy nem a minden gyerek mellé odaültetett (szintén kétséges autizmus tudással rendelkező) segítő a megoldás. Mint ahogy annak sem vagyok híve, hogy egy gyerek ezer helyre járjon fejlesztésre (mellesleg a cikkben péladként felsorolt terápiák közül mindegyik csak kiegészítő terápia, egyik sem közvetlenül az autizmusra hat, bár kétségkívül élvezetesek).

6. A szülő nehezen, vagy sehogy sem tud a problémamegoldó üzemmódból kikapcsolni?

Én szoktam hibázni, gyakran. És igen, fáradt is vagyok néha és elegem van, de ez is előfordul mindenkivel. Viszont igyekszem megtalálni a magam örömeit az életben, hogy ne minden keserűségemért és nehézségemért a gyerekeimet (és az autizmusukat) okoljam. Azt hiszem, ez utóbbi jól megy, a "jó anyaság"-on még dolgozom. Meggyőződésem, hogy aki tud örülni az életnek, annak nincs szüksége pontokba szedve utálni az egész világot :)